Syasztok.
Ez a történet idén lesz négy éves, mégis csak újra meg újra írtam ezt az első fejezetet, nem igazán tudtátok meg a történet egészét, pedig nagyon szeretném megírni. Ezért elhatároztam, hogy ez lesz a végső alakja, innentől kezdve nem fogok változtatni semmin. Remélem élvezni és várni fogjátok a folytatást. Igyekszem a további fejezeteket a tőlem telhető leghamarabb hozni, meg kell ragadnom azt az ihletrohamot, ami mostanában rám tört.
Jó szórakozást!
Ölel,
Kanna
Szemei kipattantak, mintha valami szörnyűt álmodott volna. Alig látott valamit, a szobában, ahol felébredt nem volt felkapcsolva a villany, csak a két hatalmas ablakon szűrődött be valamennyi fény. Az első gondolata az volt, hogy fel kéne ülnie, majd megnéznie a telefonján mennyi az idő. Megpróbált felülni, a teste viszont túl nehéz volt. Meglepődött, ám nagy nehezen feltápászkodott. Mindene el volt zsibbadva, a lábát mozgatni sem tudta. Már nyúlt volna a telefonjához, majd, amikor kereste az éjjeliszekrényét, egy teljesen másfajta szekrény volt az ágy mellett. Ekkor körülnézett és észrevette, hogy az a szoba, amiben volt nem az övé. Csak annyit látott, hogy az övén kívül van még a szobában két ágy, de egyiken sem feküdt senki. Az ágya mellett volt egy szék, egy kabáttal és egy táskával rajta. Amikor megpróbált a kabátért nyújtózni észrevette, hogy mindkét könyökhajlatában infúziók vannak.
Félelmében mindkettőt tiszta erőből kihúzta. Az agyán húsz kérdés futott át, a legnyilvánvalóbbtól kezdte az egészen lényegtelenekig. Legalább azt már tudta, hogy egy kórházban volt, csak azt nem, hogy miért és hogyan került oda. Abba az állványba kapaszkodva, amiből az egyik cső adott a vénáiba valamit, megpróbált felállni több-kevesebb sikerrel. Ő is érezte, hogy nem volt normális az, hogy ennyire el volt mindene zsibbadva, de nem foglalkozott különösen vele. Az egyetlen dolog ami a fejében kattogott az volt, hogy vajon mit keresett ott? Nem emlékezett semmire, pár órával ezelőtt emlékei szerint még semmi baja nem volt, a szobájában aludt el, erre egy kórházban ébredt fel. Elkezdte keresni a kijáratot, csakhogy a sötétben tapogatózott, nem látott semmit. Félve tett meg minden lépést, közben a zsibbadás elkezdett enyhülni, ennek köszönhetően egyre gyorsabban mozgott.
Egyszer csak elérte a falat, ám az ajtónak nyoma sem volt. Arrébb ment két lépést és újra megpróbálta kitapintani valahol a kilincset. Nem sokkal később megtalálta a kijáratot, amit ki is nyitott. Az ajtó túloldalán egy sima folyosó volt, a központi világítás nem égett, azonban a szobával szemben volt az információs pult, ahol égett egy lámpa. El akart indulni a pult felé, amikor irgalmatlanul elkezdett újra mindene zsibbadni. Majdnem összeesett, úgy szorongatta az állványtartót, mintha az élete múlt volna rajta.
Egy kis idő múlva ez enyhült, megint elindult az asztalhoz. Egyik lábát vonszolta a másik után, nagy erőfeszítések után végre elkezdhette megnézni hol is volt. Egy számítógépen és pár papíron kívül nem volt ott semmi. A papírokat elkezdte elolvasni, ám nem talált semmi használhatót. Akkor tudatosult benne igazán, hogy nem csak azt nem tudta miért és hol volt, hanem azt sem mióta. Lehet, hogy jó ideig feküdt azon az ágyon, hiszen azzal sem volt tisztában milyen napot írtak a naptárban.
Egyszer csak elérte a falat, ám az ajtónak nyoma sem volt. Arrébb ment két lépést és újra megpróbálta kitapintani valahol a kilincset. Nem sokkal később megtalálta a kijáratot, amit ki is nyitott. Az ajtó túloldalán egy sima folyosó volt, a központi világítás nem égett, azonban a szobával szemben volt az információs pult, ahol égett egy lámpa. El akart indulni a pult felé, amikor irgalmatlanul elkezdett újra mindene zsibbadni. Majdnem összeesett, úgy szorongatta az állványtartót, mintha az élete múlt volna rajta.
Egy kis idő múlva ez enyhült, megint elindult az asztalhoz. Egyik lábát vonszolta a másik után, nagy erőfeszítések után végre elkezdhette megnézni hol is volt. Egy számítógépen és pár papíron kívül nem volt ott semmi. A papírokat elkezdte elolvasni, ám nem talált semmi használhatót. Akkor tudatosult benne igazán, hogy nem csak azt nem tudta miért és hol volt, hanem azt sem mióta. Lehet, hogy jó ideig feküdt azon az ágyon, hiszen azzal sem volt tisztában milyen napot írtak a naptárban.
Csak akkor kezdett el félni a helyzettől. Attól félt, talán valamiféle balesete volt, vagy rohama, hisz infúzióra volt kötve. Megbánta, hogy kihúzta a csöveket. Reszketni kezdett, hirtelen nem tudta mihez kezdjen ezután, a tudat, hogy akár életveszélyben is lehet teljesen kétségbe ejtette. Ekkor iszonyúan sajogni kezdett a feje, szédült, úgy érezte nem tud megállni a lábán. Hirtelen teljesen elfogyott minden ereje, összeroskadt. Emlékképek sokaságát látta újra. Egy dolog volt közös mindegyikben: a csupán hátulról látott, barna hajú fiú az összesben benne volt.
Egyszer csak teljes sötétség vette körül, elájult. Mire újra magához tért ismét egy ágyon feküdt. Még csukott szemmel is érezte, hogy vakító fény veszi körül. Valahová vitték azon az ágyon, szinte rohanva. Egy női hangot hallott, ami a nevén szólította. Teljesen megnyugodva aludt el, amikor felismerte édesanyja hangját.
Egyszer csak teljes sötétség vette körül, elájult. Mire újra magához tért ismét egy ágyon feküdt. Még csukott szemmel is érezte, hogy vakító fény veszi körül. Valahová vitték azon az ágyon, szinte rohanva. Egy női hangot hallott, ami a nevén szólította. Teljesen megnyugodva aludt el, amikor felismerte édesanyja hangját.
- Dorothy, ébredj fel! - kiabálta torka szakadtából a kétségbeesett szülő, miután a három hónapig kómában lévő lánya végre magához tért.
Miután újra felébredt, a mellette ülő édesanya sírni kezdett a megnyugvástól. Végre látta a kislánya gesztenyebarna szemét, ami - mintha ez a három hónap kóma meg sem történt volna - élettelin csillogott.
- Dorothy! - mondta ki megkönnyebbülten kislánya nevét. Végre meg is hallotta, amit mond neki, könnyei már szinte eláztatták arcát.
- Anya, mi a baj? Mi történt? - kérdezte kétségbeesetten. Nem tudta mire vélni az eddig magát ridegnek, szinte távolságtartónak mutató anya érzelmes megnyilvánulását.
- Három hónap - szipogott -, három hónapja nem halottam a hangodat! Kómában voltál kicsim, öngyilkos akartál lenni és rengeteg gyógyszer vettél be...
Az elhangzott szavak visszhangoztak az eddig is tanácstalan, a kómából éppen csak felébredt lány fejében, aki a kómában megalkotott magának egy teljes életet. Akkor pedig azt mondta neki az anyja, hogy véget akart ennek vetni.
Az elhangzott szavak visszhangoztak az eddig is tanácstalan, a kómából éppen csak felébredt lány fejében, aki a kómában megalkotott magának egy teljes életet. Akkor pedig azt mondta neki az anyja, hogy véget akart ennek vetni.
„Miért akartam volna öngyilkos lenni?” - kérdezte magában.
A szoba megtelt a három perce csak zokogó nő szipogó hangjával. Miután eszébe jutott, hogy az évekig építgetett tekintetét egy szempillantás alatt lerombolta, amikor a lánya látta őt sírni, zsebkendőt kezdett el keresni a táskájában. Elizabeth aszerint nőtt fel, hogy egy a szülőnek példát kell mutatnia a gyerekének. Ezért sosem sírt lánya előtt, hiába fájt valamilye, hiába emlékeztette minden nap a lánya szeme elhunyt kedvese íriszeire, sosem engedte meg magának a gyengeséget, amikor élete értelmével volt.
„Hiszen a pityergő ember gyenge” - emlékezett apja szavaira.
Azonban a folytonos stressz teljesen tönkretette lelkileg, amikor Dorothy megszólalt nem is jutott eszébe a magának felállított szabályok. Zokogott, keservesen sírt, az egyetlen ember, aki miatt élt végre itt van mellette és jól van.
Nem sokkal később az orvosok elmondták Dorothy-nak, hogy összesen három hónapot és öt napot töltött abban az ágyban fekve, mert kómába esett. A dátum 2020. december 30-a volt. Dorothy nem hitte el, amit mondanak, de amikor először tükörbe nézett a felébredése után, rájött arra, hogy az orvosok igazat mondtak, tényleg kétezerhúsz volt. Tehát ő tizennégy éves volt. Míg ő kómában volt, a három hónap három évnek felelt meg, tegnapi emlékei szerint még tizenhét éves volt. Azonban külsőleg visszatért a tizennégy éves énjéhez.
Az orvosok rengeteg kérdést tettek fel neki, ám Dorothy nem mesélt nekik arról, hogy emlékezetében ő már egyszer volt tizennégy éves. Az édesanyájától, mint kiderült nem ez volt az egyetlen sokkoló hír, amivel a három hónapig tartó alvásból felébredt lánynak szembe kellett néznie. Miután az orvosok hazaengedték, rájött, édesapja meghalt, amikor még csak kisgyerek volt, pedig álmában boldogan élt és virult. Elizabeth pedig, az első pár aggódó mondata ellenére nem minta anya volt három hónappal ezelőttig, amit az asztalokon heverő befizetetlen csekkek és üres boros üvegek megalapoztak, majd a régen írt naplójában maga Dorothy igazolta. A körülbelül két-három hetente történő masszív iszogatások gyakran veszekedés követte, aminek sokszor látható nyomai lettek. Elizabeth állítása szerint szerette lányát, csak néha voltak kisebb megcsúszásai. Mondataiból idézve minden ember követ el hibákat, nem? Ám a nap végén a nagy átlagot kell nézni.
Mindenesetre Dorothy nem a nagy átlagot nézte, amikor elolvasta naplóját és rájött, minden, amit ott olvasott az ő, eddig tökéletesnek hitt élete volt. Mintha az összes fájdalmas, vagy rossz dolgot fogta volna az agya és egy suhintással kidobta volna szemétbe a kóma alatt. Szünetet tartott. Dorothy ezután nyomokat keresett a naplóban olvasott emlékek ellen. Nem akarta, vagy épp nem tudta elviselni a gondolatot, hogy eddig minden csak a fejében zajlott. Azonban a valóság csak önmagát igazolta, a gyerekkori fényképeken hiányzó apától, azasztalról hiányzó baráti képektől egészen a fiókból hiányzó bizonyítványig.
Aznap, a kórházból épp csak hazaérő lány álomba sírta magát, remélve, hogy ez igazából nem a valóság, csak egy nagyon elfuserált álom, majd álmában visszatért a csodás, szinte gondoktól mentes álomvilágához.
Újra kinyitotta kipirosodott szemét a régi, álmaiban használt ágyában és szobájában. Az ágya mellett helyezkedő íróasztalán ott volt a legjobb barátnőjével, Larával tizenhatodik születésnapján készített fénykép kinyomtatva és bekereteztetve, társulva a tankönyveivel és füzeteivel. A széken ott volt a téli, bundás kabátja, amit csak a leghidegebb időszakokban használt. Az ágy másik oldalán pedig két ruhaszárítón sorakoztak a három tagú családhoz képest igen sok darabból rendelkező ruhatár kimosott darabjai. A telefonjához nyúlt, az ágy mellett elhelyezkedő éjjeli szekrényről elvéve. Január 7-e volt, reggel 8:24. Első dolga az volt ezután, hogy megnézte a naptári évet. 2023. Tényleg csak egy kaotikus álom volt minden. Az agya megbolondult volna?
A reggel folyamán felkutatta az egész házat, hogy megbizonyosodjon arról, minden olyan volt, mint tegnap előtt emlékezett rá. Szülei már munkában voltak, ő pedig maradt otthon, mert épp szombat volt. A tükörbe nézve újra visszatért a tizenhét éves énjéhez, ami még sosem töltötte el akkora örömmel, mint akkor. Kilenc óra körül rendet lakott a kétszobás lakásban. Tízre be is fejezett mindent, amikor írtak neki. A barátja volt, aki jó reggellel köszönt neki. Ekkor emlékezett vissza arra, hogy az a barna hajú fiú, akit a fejfájásakor látott igazából a barátja már lassan egy éve, mégis elfelejtette.
Nem sokkal később az orvosok elmondták Dorothy-nak, hogy összesen három hónapot és öt napot töltött abban az ágyban fekve, mert kómába esett. A dátum 2020. december 30-a volt. Dorothy nem hitte el, amit mondanak, de amikor először tükörbe nézett a felébredése után, rájött arra, hogy az orvosok igazat mondtak, tényleg kétezerhúsz volt. Tehát ő tizennégy éves volt. Míg ő kómában volt, a három hónap három évnek felelt meg, tegnapi emlékei szerint még tizenhét éves volt. Azonban külsőleg visszatért a tizennégy éves énjéhez.
Az orvosok rengeteg kérdést tettek fel neki, ám Dorothy nem mesélt nekik arról, hogy emlékezetében ő már egyszer volt tizennégy éves. Az édesanyájától, mint kiderült nem ez volt az egyetlen sokkoló hír, amivel a három hónapig tartó alvásból felébredt lánynak szembe kellett néznie. Miután az orvosok hazaengedték, rájött, édesapja meghalt, amikor még csak kisgyerek volt, pedig álmában boldogan élt és virult. Elizabeth pedig, az első pár aggódó mondata ellenére nem minta anya volt három hónappal ezelőttig, amit az asztalokon heverő befizetetlen csekkek és üres boros üvegek megalapoztak, majd a régen írt naplójában maga Dorothy igazolta. A körülbelül két-három hetente történő masszív iszogatások gyakran veszekedés követte, aminek sokszor látható nyomai lettek. Elizabeth állítása szerint szerette lányát, csak néha voltak kisebb megcsúszásai. Mondataiból idézve minden ember követ el hibákat, nem? Ám a nap végén a nagy átlagot kell nézni.
Mindenesetre Dorothy nem a nagy átlagot nézte, amikor elolvasta naplóját és rájött, minden, amit ott olvasott az ő, eddig tökéletesnek hitt élete volt. Mintha az összes fájdalmas, vagy rossz dolgot fogta volna az agya és egy suhintással kidobta volna szemétbe a kóma alatt. Szünetet tartott. Dorothy ezután nyomokat keresett a naplóban olvasott emlékek ellen. Nem akarta, vagy épp nem tudta elviselni a gondolatot, hogy eddig minden csak a fejében zajlott. Azonban a valóság csak önmagát igazolta, a gyerekkori fényképeken hiányzó apától, azasztalról hiányzó baráti képektől egészen a fiókból hiányzó bizonyítványig.
Aznap, a kórházból épp csak hazaérő lány álomba sírta magát, remélve, hogy ez igazából nem a valóság, csak egy nagyon elfuserált álom, majd álmában visszatért a csodás, szinte gondoktól mentes álomvilágához.
Újra kinyitotta kipirosodott szemét a régi, álmaiban használt ágyában és szobájában. Az ágya mellett helyezkedő íróasztalán ott volt a legjobb barátnőjével, Larával tizenhatodik születésnapján készített fénykép kinyomtatva és bekereteztetve, társulva a tankönyveivel és füzeteivel. A széken ott volt a téli, bundás kabátja, amit csak a leghidegebb időszakokban használt. Az ágy másik oldalán pedig két ruhaszárítón sorakoztak a három tagú családhoz képest igen sok darabból rendelkező ruhatár kimosott darabjai. A telefonjához nyúlt, az ágy mellett elhelyezkedő éjjeli szekrényről elvéve. Január 7-e volt, reggel 8:24. Első dolga az volt ezután, hogy megnézte a naptári évet. 2023. Tényleg csak egy kaotikus álom volt minden. Az agya megbolondult volna?
A reggel folyamán felkutatta az egész házat, hogy megbizonyosodjon arról, minden olyan volt, mint tegnap előtt emlékezett rá. Szülei már munkában voltak, ő pedig maradt otthon, mert épp szombat volt. A tükörbe nézve újra visszatért a tizenhét éves énjéhez, ami még sosem töltötte el akkora örömmel, mint akkor. Kilenc óra körül rendet lakott a kétszobás lakásban. Tízre be is fejezett mindent, amikor írtak neki. A barátja volt, aki jó reggellel köszönt neki. Ekkor emlékezett vissza arra, hogy az a barna hajú fiú, akit a fejfájásakor látott igazából a barátja már lassan egy éve, mégis elfelejtette.
„Elfelejtettem? Mégis mi folyik itt?”
A nap további része átlagosan telt, mint kiderült megbeszélte Larával, hogy átmegy hozzájuk, ezért jó napja volt, semmi nem zavarta meg és elmesélte barátnőjének a furcsa és rendkívül felkavaró álmát. Egyikőjük sem tudott mit mondani az esetre, majd egy fél óra múlva már arról beszélgettek, hogyan tudna valaki pénzt keresni a rajzolásból iskola mellett, mert Lara szerette volna magát kipróbálni ezen a pályán, de nem tudta pontosan mit is akar. Este szorosan ölelgette szüleit, mikor azok hazaértek a munkából, akik turpisságot sejtő tekintettel nézegettek lányukra.
- Nincs pénzem - mondta gúnyosan édesapja.
- Nem is kell most - mondta Dorothy, szorosan átölelve apját, majd a család együtt evett, ami még tőlük is szokatlan volt és megnéztek egy filmet.
Véget ért az a nap is, este Dorothy még barátjával beszélt, elmondta neki mennyire szereti, majd még három részt nézett az éppen aktuális sorozatából és elaludt. Elégedett volt, teljesnek és boldognak érezte magát. Gondolkozott is, hogy tudná megmagyarázni valakinek a különbséget egy átlagos boldog pillanat és aközött, amit épp akkor érzett. Végül arra jutott, hogy a különbség csak annyi volt, hogy ennek a boldogságnak nem volt különösebb oka, belülről jött és akkor úgy érezte semmi nem tudja kizökkenteni belőle. A puha, nagy franciaágy kényelmében úgy érezte még az épp pirinyói problémái is eltűnnek, mosollyal az arcán és fáradt szemekkel aludt el, ilyen napokat kívánva magának örökre. Az élet akkor és ott tűnt tökéletesnek, nem akar magának semmi mást azon kívül, ami ott alapvető volt. Tető volt a feje fölött, a családja szerette és ő is mindennél jobban szerette őt, voltak barátai, akikben megbízott, volt egy barátja, akivel el tudta képzelni azt, hogy együtt tölti a hátralévő életét. Nem akart több pénzt a kelleténél, hatalmas vállalkozást, hatalmas csillárokat és drága autókat. Csak nyugalmat és békét.
- Nincs pénzem - mondta gúnyosan édesapja.
- Nem is kell most - mondta Dorothy, szorosan átölelve apját, majd a család együtt evett, ami még tőlük is szokatlan volt és megnéztek egy filmet.
Véget ért az a nap is, este Dorothy még barátjával beszélt, elmondta neki mennyire szereti, majd még három részt nézett az éppen aktuális sorozatából és elaludt. Elégedett volt, teljesnek és boldognak érezte magát. Gondolkozott is, hogy tudná megmagyarázni valakinek a különbséget egy átlagos boldog pillanat és aközött, amit épp akkor érzett. Végül arra jutott, hogy a különbség csak annyi volt, hogy ennek a boldogságnak nem volt különösebb oka, belülről jött és akkor úgy érezte semmi nem tudja kizökkenteni belőle. A puha, nagy franciaágy kényelmében úgy érezte még az épp pirinyói problémái is eltűnnek, mosollyal az arcán és fáradt szemekkel aludt el, ilyen napokat kívánva magának örökre. Az élet akkor és ott tűnt tökéletesnek, nem akar magának semmi mást azon kívül, ami ott alapvető volt. Tető volt a feje fölött, a családja szerette és ő is mindennél jobban szerette őt, voltak barátai, akikben megbízott, volt egy barátja, akivel el tudta képzelni azt, hogy együtt tölti a hátralévő életét. Nem akart több pénzt a kelleténél, hatalmas vállalkozást, hatalmas csillárokat és drága autókat. Csak nyugalmat és békét.
Majd felkelt...
